Gyászolunk: Első örökbeadott állatunk, Alekszej elment

Alekszej gazdája, egyik önkéntesünk írta:

„Alekszej, az albinó öregúr 2011. január 15.-én örökre elment. Ő volt a Rágcsálómentő Csoport első örökbeadott állata, akit 2009 novemberében vettem végleg magamhoz, pár hét ideiglenes befogadás után. A rosszul szocializált, vaksi, nagyon nehezen kezelhető albínó patkányfiúnak más esélye nem is nagyon lett volna a gazdis életre; profi, tapasztalt patkánytartó vehette volna csak magához, de senki sem érdeklődött iránta, ezért úgy döntöttem, a legjobb lesz, ha nálam marad. Bár nem tudtam vele mély kapcsolatot kialakítani, sosem bántam meg, hogy örökbefogadtam ezt a különleges állatkát. Kommunikálni, barátkozni sosem tudott igazán, ami bizonyára annak tudható be, hogy egyéves koráig emberi és állati társaság nélkül éldegélt egy kis ketrecbe zárva; a szabadságot sem tudta igazából soha értékelni, nem ment felfedezőútra a többiekkel a szobában, nem játszott a gondozóival és nem jött soha a simiért – számára minden közeledés veszélyforrás volt, és pár hónap tréningezés és próbálkozás után felhagytam az újraszocializálás erőltetésével, mert úgy ítéltem meg, a folyamat eredménytelen, viszont az állatnak nagy sresszt jelent. Nem értette, mit akarok tőle, a többi, szelíd és barátkozós (ráadásul ivartalanított) patkányommal sem tudott mit kezdeni. Vaksisága miatt nem tudott mászni sem, félt az instabil dolgoktól, így a hagyományosan kialakított patkányparadicsom sem lett a kedvenc játszótere, helyette egy hatalmas tengerimalac-ketrecben lakott, amiben nem kellett polcra másznia. Alekszej nem akart megfelelni senkinek, és ezt el kellett fogadnom.

Alekszej, bár közeli barátok sosem lettünk, tanított nekem valami nagyon fontosat: hogy ha felelősséget vállalok egy állatért, akkor az azt is jelenti, hogy nem erőltethetem rá tűzön-vizen át a saját elképzeléseimet. Teljesen mindegy, hogy én beszűkültnek, sivárnak látom-e az életét, el kell fogadnom az állat korlátait, és ha a fiatalkori szocializáció és az értelmi fejlődés kimaradt szakaszai nem pótolhatók, akkor – ha igazi, nagybetűs Gazda vagyok – olyannak kell szeretnem az állatot, amilyen az valójában, és nem olyannak, amilyenné tenni szeretném. Az együttélés kétoldalú folyamat, és hiába minden jó szándék, ha nem tudjuk elfogadni, hogy az állat nem képes megfelelni azoknak az elvárásoknak, amiket teljesítve – szerintünk –boldogabb, teljesebb életet élhetne. Persze minden valamire való állattartó tudja ezt, de más dolog az eszünkkel tudni, és más megtapasztalni. Sokszor fájt a szívem, hogy nem látom Alekszejt a többiekkel játszani, szaladgálni, hogy minden pozitív tapasztalat ellenére is elhúzódik az emberi kéztől, de be kellett látnom, azt kell néznem, ami neki jó, és nem azt, ami nekem. Mindent összevetve úgy gondolom, boldog és nyugodt élete volt nálam, derűsen jött-ment a saját kis univerzumában.

Soha nem volt beteg, sosem kellett vele orvoshoz mennem, csak a legutolsó este. Akkor már két napja elég inaktív volt, és péntek este arra mentem haza, hogy mozdulatlanul fekszik és nagyon szapora a légzése. Egyértelmű volt, hogy fájdalmai vannak, és mivel az előző pár napban észrevettem, hogy kisebb emésztési problémái adódtak, bélelzáródásra gyanakodtam, és azonnal elvittem az Egyetemre. A röngten alapján megállapítottuk, hogy bélelzáródása nincs, de a hasüregben apró, góc-szerű képletek vannak, amik daganatos betegség jelei lehetnek. Fájdalomcsillapítót, görcsoldót és infúziót kapott, és abban maradtunk, hogy hétvégén otthon folytatom az injekciózását. A kezelés azonban sajnos semmilyen eredménnyel nem járt, az állat állapota nemhogy nem javult, de egyenesen romlott. Reggel már csak a hátán tudott feküdni és folyamatosan sírt. A rossz kórjóslat és a nagy fájdalmak miatt úgy döntöttünk, humánusabb, ha elaltatjuk, hiszen csak a szenvedését tudtuk volna meghosszabbítani – így Alekszej, a kis fehér herceg szombat délelőtt örökre elaludt.

Első örökbeadott állatkánk azt üzente nekünk: nincs reménytelen állat, és nincs felesleges élet.”