Feri, a rém

Állatotthonunk egyik méltatlanul elhanyagolt lakója Feri, a rém.

Feri egy igazi patkány. Kinézetre egy üvegmosókefe és egy csőgörény keveréke, természetre akaratos, öntudatos, független, de néha inába száll a bátorsága, az embereket pedig nem különösebben kedveli. Ez utóbbi vonásáról nem tehet: gazdája, aki társával, Zorroval együtt leadta hozzánk, allergiás volt rá, ezért nem tudott vele igazán foglalkozni. Eredeti polgári neve Lucifer, ám gazdája, nem törődve az állat büszkeségével és patkányi méltóságával, egész egyszerűen leferizte, és a név rajta is maradt. Miután a hű harcostárs, Zorro egy párszor istenesen helybenhagyta szegényt, Feri alighanem belenyugodott, hogy a tekintélyt parancsoló Lucifer helyett egy köznapibb, kevésbé előkelő névvel kell beérnie.

Feri vidéki gyerek: egészen pontosan szegedi. Ennek megfelelően van benne egy kis pusztai betyárjellem, nagyon szeret a pusztában (a szobában) nyargalászni, elbújni a csendőrök (a gondozó) elől a susnyásban (a komód alatt vagy a szekrény mögött). Néha rádöbben, hogy üldözik őt, ilyenkor beleharap a szőnyegbe, a széklábba, a papírzsebkendőbe, szóval mindenbe, ami összeesküvésre képes. Mindeközben teljes mellszélességgel udvarol a szép kocsmárosnénak és leányának (Ficaknak és Cressidának, egy ketreccel arrébb). Ez az udvarlás az utóbbi időben egyre hevesebbé vált, annak ellenére, hogy sem a szép kocsmárosné, sem a leánya nem igazán örül Feri közeledésének, és ennek a véleménynek minden alkalommal fülsüketítő visítással és jól célzott pofonokkal nyomatékot is adnak. Ferit viszont nem olyan fából faragták, hogy letörve, mint a bili füle, vérző zászlókkal és földbetiport öntudattal álljon odébb, ha ellenállásba ütközik, sőt: a mi fekete hercegünk fáradhatatlanul teszi a szépet a két fehérnépnek, akik a szó szoros értelmében fehérek, azaz albínók. (Ebbe néha Zorro, a morcos ketrectárs is becsatlakozik, bár ő némileg óvatosabb, mióta az egyik fehérnép alaposan eltángálta a rácson keresztül.) A dolognak némi pikáns felhangot ad, hogy mindeközben Billy, a vadnyugati gengszter, akinek Ficak egyszer 11 csemetét szült, pár centivel odébb, a saját ketrecéből figyeli e heves udvarlást, de a jelek szerint nem igazán rázza meg a tény, hogy egykori babájának most egy másik (bár fizimiskára nagyon hasonló) legény udvarol.

Feriről sok mindent el lehet mondani, de hogy lekenyerezhető volna, azt semmiképp. A felé nyújtott jutalomfalatot csak gondos és kimerítő szaglászás után veszi el, és jobban örül neki, ha inkább ő maga vadászhatja le a földön hagyott finomságot, mintsemhogy egy ember kezéből kelljen elvennie. Ha éppen üldözési mániája van, akkor még a joghurtos drops sem érdekli (pedig az a kedvence); ilyenkor azonnal irány a susnyás, ha gaz csendőr közeledik, és ha a gaz csendőr még le is akarja fizetni holmi joghurtos dropsokkal, akkor aztán végleg megsértődik. Ezt a jó szokását főleg hajnali 2 és 3 között szokták értékelni a gondozói, akik néha már csak nemes egyszerűséggel legyintenek, és hagyják a rémet reggelig szabadon garázdálkodni...

Mi csak azt nem értjük, miért van ez a nagy egyéniség még mindig nálunk, és nem egy új gazdinál?

"Megmondtam éééén, enyém leszeeeeel..."

"Tubicáim, gyöngyvirágaim, hát senki sem hoz nékem egy kis köszöntő pályinkát?"

"Idesanyám, gyüjjön gyorsan! Mán megin' itt van a Rém!"

"Cressida, ídes lelkem, szökjünk el Mexikóba! Idesanyád sohse tudja meg!"

"Még mit nem! Nézzenek mán oda, hát nem elszemtelenedtél, te vödör, te csúf!"

"Ha nem kotródsz innen, te huligán, és nem hagyod a lyányomat békébe', bizisten hívom az uramat!"